Faded (03)

Ő volt a fiú akinek nekimentem. Legalábbis a felsője kiköpött olyan mint amilyet azon a srácon láttam. Véletlen egybeesés.
    -Maximilian Müller.-nyújtotta felém a kezét és mosolygott is mellé.
    -Shaw Rossellini.-fogtunk kezet, majd megcsillant a szeme. Barnás kékes szeme van.
    -Nem te vagy a csak a bolt bejáratától?-mutogatott a közért irányába.
    -Meglehet.-vontam meg a vállamat mire anyu oldalba bökött. Ennyit az anyja-lánya diszkrécióról.- Végül is dehogynem.
Még ha oda is lennék érte, nem kell az ő egyből megtudja! De hát anyu mellett nehezen lehet titkolózni vagy legalább kicsit játszani a kőszívű lányt. Először is nem kell külső alapján ítélni, habár meg kell súgnom, hogy egészen jól néz ki.
     -Gyere Max, foglalj helyet a székben.-tessékelte beljebb Char.

Valahonnan hallottam, hogy a telefonom csörög, csak azt nem tudtam kitalálni, hogy melyik univerzumban lehet elrejtve a táskám, tehát felfedező útra fel. Villantottam egy 'pillanat (negyed óra) és jövööök!' mosolyt, majd kisurrantam. Arra számítottam, hogy Rhea lesz azt mondván, hogy 'utolsó napok, gyere már be, ne hagyj vesződni a sok hülyével' és készültem is valami csípős válasszal, de ahogy közeledtem a hang epicentrumához elszorult a torkom, könnyek gyűltek a szemembe és menthetetlenül szomorú lettem. A volt barátom. Egy hét és tizenhét leszek. Pontosan egy hét. Gondolom ezért csörög, meg lehet ki akarja magyarázni magát, de egy hónappal a szakítás után nem lenne értelme. Feladta a küzdelmet gyáva módon... A régi 'csak még egy esélyt neki' énem felvette volna, de most már tudom, hogy nem lenne értelme. Abszolút semmi. Nem nyomtam ki, csak lehalkitottam, és ott hagytam a táskám alján majd szépen visszaballagtam mia madre-ékhoz ahol már folytak a munkálatok. Nem koncentráltam sehova, csak néztem ki a fejemből és gondolkoztam. Gondolkoztam azon, hogy ki ronthatta el, kin múlott ez az egész, milyen lehetett volna és milyen is lett igazából.
      -Lizbeth!-kiáltott anyám.
      -Hm?-kaptam fel a fejem, olyan erősen, hogy belesajdult a nyakam.
      -Mi van veled?-nézett mélyen a szemembe.
      -Semmi.-erőltettem mosolyt az arcomra.- Na mit is kell tenni?
      -Szaladj el, igen megint, de most valami édeset vegyél.-nézett aggodalmasan.
      -Az édesig rendben, de... Inni, enni vagy... Vagy mi?-cukkoltam, és habár eléggé fájhatott az elkezdett tetoválás, Maximilian is jót derült.
      -Kicsi szivem. Vedd a pénzt, tedd a lábaid egymás után az aszfaltra, mozgasd őket, vedd le a polcról az édes cuccot, fizetsz és itt is vagy. Capire?-fordult vissza.
Elemében van, az kiderült... Berohantam az irodába, kivettem a pénzt, telefonomat és mentem is. Közben tekintettel a május végi lazulásnak a suliban irtam egyet (link).