Feel so close (02)

 .

   Feel so close(zene a részhez:)

Nem volt túl sok összeszedni való. Egy latin füzet aminek a borítóján egy sült krumpli után hagyott zsírfolt éktelenkedett, a francia füzet és tankönyv, román füzet, az 'imádott' management és a jelenleg olvasott könyvem: 'A könyvtolvaj'. Na meg a telefon. Gyorsan összekaptam mindent és a fehér Range-hez rohantam aminek majdnem felkenődtem a motorháztetejére a hülye gravitációnak köszönhetően. Nincsen nagyzási mániánk, de mivel még a városon belül is vannak eléggé nagy dombocskák mia madre1(édesanya) jobbnak látta, ha nagy autót veszünk, és a kicsikének van huzata is tehát e mellett döntött. Miközben ezt meséltem neked már elhelyezkedtem, bekötöttem az övem és éppen mia mandreval dúdolgattuk az egyik kedvenc számunkat. Különösebben nem zavartatta magát, hogy későre jár az óra, sőt azt mondván, hogy "éjjel a város szebb" azt mondta, hogy megállunk a főtéren, és hozzam a fényképezőmet is. Ha anyu ilyen dologra vetemedik el akkor itt bizony mondom neked, hogy lesz valami. Még mindig a Bel Heir Smoke című számát dúdolgattam amikor hirtelen megálltunk a szökőkút előtt

-Ugye milyen szép?-mosolyodott el a szökőkutat nézegetve.

-Hát hogyne mia madre.-értettem egyet miközben az objektívvel ügyetlenkedtem keveset.-De mi az oka, hogy ilyen későn is itt vagyunk?

-Voi ragazza2(te lány!) , te aztán semmit nem bízol a véletlenre!-nevetett fel.

-Végül is nem nagyon.-néztem a kijelzőt, majd lőttem egyet.-Szóval?

-Holnap nem kell iskolába menned.-szívott egy nagyot a friss levegőből felkészülve a kitörő örömömre.

-Realmente3(tényleg)?-néztem rá kikerekedett szemmel, mire ő bólintott. A kitörő örömöm nem is maradt el. Miután odaugráltam úgy megöleltem, hogy alig kapott levegőt és még két puszit is adtam neki.

-De nem mondtam el még mindent.-préselte ki magából amikor már nem szorítottam annyira.- Holnap egy olyan kliens jön aki nagyon fontos mivel a szülei is jártak már nálam és ez az illető születésnapi ajándéka lesz, szóval Elizabeth nem csak úgy lógni fogsz, hanem reggel kilenckor kelünk és díszítjük a szalont.-tette egyik kezét a vállamra.

-Mia madre miért nem szólítasz máshogy? Ezt a nevet akkor használod, ha valami hivatalos ügy van, vagy rosszat tettem.-mormogtam inkább fényképezőnek mintsem anyámnak.

-Ez eléggé hivatalos ügy lesz.-sóhajtott gondterhelten, majd leült a legközelebbi padra és elővette a telefonját.

Az anyám egy elbűvölő teremtés, csak ne stresszelné túl ennyire a dolgokat. Fontos kliens. Na és? Nem a díszletért felelős hanem a munkáért amit a bőrére visz fel annak a valakinek. Majd valahogy lenyugtatom, de előbb még három-négy képet még muszáj készíteni ha már egyszer itt vagyok.

-Prossimo4(gyerünk) mert a végén még megfázol itt nekem!-mondta csendesen de tekintélyt parancsoló hangon. Ilyenkor nem érdemes azt mondani, hogy "jaj de még egy percet" mert abból az lesz a részéről, hogy "azt mondtam, hogy most!" és az úgy kell legyen ahogy a felnőtt megmondta. A kocsiban ülve csak néztem kifelé az ablakon és a suhanó árnyakat figyeltem. Néhol egy-két ember tűnt fel a sötétből, de túl nagy forgalom nem volt. Ez pont olyan mint az én baráti köröm. A két legfontosabb személy akkor tűnt fel amikor a legsötétebb korszakaimat éltem. Rhea-val kilencedik elején ismerkedtünk össze év nyitó után mivel mindketten voltunk olyan szerencsétlenek és nem találtuk meg az osztályunkat. Én azért mert nem értettem hova kell mennem ő meg lusta volt megkeresni. Hát így kezdődött ez a barátság ami mostanság is nagyon szoros. Jó tudni, hogy bármikor bármit elmondhatok neki és megért. Kérdés az, hogy hogy fogja fogadni a hírt, hogy holnap nem megyek.

-Ki lesz a kliens?-fordultam meg hírtelen.


-Majd meglátod, ne legyél túl kíváncsi.-mosolyodott el.



-Ez így nem igazság.-tetettem sértődöttséget.-Legalább annyit mondj, hogy fiú vagy lány. Kérlek.

-Nem mindegy az neked? Úgyse jönnél össze vele biztosan.-dobolt a kormányon.

-Igazad van, ha lány biztosan nem.-értettem egyet, és hagytam a kérdezősködést.

Helyette megírtam, hogy holnap sztrájkot tartok és mivel jövőhéten húsvéti vakáció nagy való színűséggel a vakáció pár napját nála vagy vele töltöm el. Sms-ben ez így néz ki nálam: 'Hi! Holnap nem megyek suliba, mert... Nem. De ne sértődj be, mert pár napot nálad fogok csövezni. Chill sistah. Ily x.' És a válasz: 'Szerencséd, hogy legalább meglátogatsz szünetben. Másképp kinyírtalak volna az biztos. Amúgy meg mi ez a hiányzásosdi???' Egy tömör választ írtam, hogy mia madrenak kell segíteni és aztán már haza is értünk. Anyu leparkolt én meg addig az emeletre szaladtam és elkezdtem engedni magamnak egy kád forró vizet. Végül is egy kis lazulás jár a húzós nap előtt. Fél óra ázás után jónak láttam azt a lehetőséget, hogy felöltözzek és egyek, aztán meg felmenjek a netre és tudósítsam Lénát a holnapi dolgokról. Így is tettem, csak az álmosság és a lustaság kettős ereje ezek után semmit nem engedett szóval gyorsan elköszöntem anyutól és aztán húztam is a lóbőrt. Reggel nyolckor az óra csörgött, de előtte már zargatott Rhea is ígyhát addigra már fel voltam öltözve de a reggelivel megvártam mia madret. Lent ültem a konyha asztalnál amikor hallottam ahogy trappol le a lépcsőn.

-Elizabeth már megint csupa fekete vagy? Egy nap a bőröd színe is változni fog és néger leszel.-sopánkodott miközben egy gyors puszit nyomott a homlokomra.

-Igen, neked is jó reggelt anyu.

-Gyorsan, gyorsan, nincs időnk. Etesd meg a békádat és menjünk.-parancsolgatott.

Fújtattam egyet amit reményeim szerint nem hallott meg a pizsamában mászkáló anyám és felfelé vettem az irányt. Ó a békám. Nem is igazi béka, hanem egy picike teknős. Mindig le van békázva, pedig ez kicsit igazságtalan. Na mindegy. Travis a kis monstrum még csak egy éves de a harapása elég erős és ezt tapasztalatból mondom neked. Tudod, azzal a kis csillogó szemével azt mondja, hogy 'nyújtsd be az újjad, nem harapok' aztán meg kapsz egyet. Kis huncut jószág. Szórtam neki egy kis száraz kaját, elvettem a könyvemet az éjjeli szekrényről, a fülhallgatót, töltőt és betettem a kis fekete bőrtáskámba.

-Shaw nem láttad a szempillaspirálomat?-kiabált az emeletről anyu.

-Dehogynem. Megettem tegnap vacsorára.-morogtam.

-Ne legyél ilyen mert mehetsz az iskolába.-próbált fenyegetni.

-Persze és akkor te kivel díszítesz?-vigyorodtam el.

-Szerinted nincs olyan aki segítene nekem?-vont kérdőre.

-Ó dehogynem nagyságos édesanyám. Csak nem most.-szögeztem le

-Inkább reggelizz meg normálisan és aztán indulunk.


Egy-null a javamra. És még csak reggel van. El is felejtettem neked bemutatni a házat. Nos amíg anyu elkészül szerintem még az emeleletet is bejárjuk... Az egész házikó fából van ami bent is dominál ahogy a képen is láthatod, kivéve az én szobámat, de az majd később jön. Ahogy belépünk a házba egy asztal fogad, mögötte az emeletre vezető lépcsővel jobbra viszont egy kandalló van, mellette egy kanapéval és a lépcső bal oldalán a konyha van. A lépcsőn felfelé haladva jobbról egy "irodát" találunk, alias anyu ott szokott rajzolni, zenét hallgatni és olvasni. Az az ő szentélye. Tovább haladva egy kő boltívhez érünk ami két ajtót takar. Jobbra mia madre hálója amit a letisztulstág jellemez, fehér ággyal. Balra az én szóbám. Aki a pokolra kíván jutni annak balra a második ajtó. Ezt is kitehetném a szent helyem bejáratára, de ezt mindenki tudja, nem kell külön felszólítás rá. Szerintem. Nos az én szobámba belépve azt mondanád hogy valami buddhista helyecske tele füstölővel, gyertyával, fura selyemmel a mennyezeten és barna falak. Tizenöt évesen álmodtam meg magamnak és mivel felujításra szorult a kócerájom ez lett belőle.Az ágyammal szemben egy kanapé szerűség ahová a cuccaim szoktak lenni dobálva, de a felett vannak poszterek, post-itek (amiket soha nem használok, csak jól néznek ki), motiváló idézetek, dalszövegek és képek. Na ha odaállunk a "turkáló" elé akkor szembe van az ágy és onnan jobbra van az a kis hely ahol látod az asztalocskát, széket meg a gyertyákat. Ott általában leckét írok, olvasok meg játszok a teknősömmel. Apropó. Ha elhúzzuk a barna függönyt a teraszra lyukadunk ki ahol az a szép kis fehér ágy van a szép kis sötét macskával. Anyámnak kellett egy. Na hát itt van a kis szőrös nyávógógép. A teraszról meg le lehet látni a (nyáron) tökéletesen kinéző kis kerti zugra. Annyira jól el lehet ott bújni a világ zaja elől és mindentől ami zavar.



-Elizabeth Shaw Rossellini húzd lefele a formás kis feneked mert ha miattad késünk szétrúgom!-harsogott lentről. Persze ezt ő se gondolta komolyan.

-Egész nap tiszta ideg leszel?-kérdeztem immáron az autóban kuporogva.

-Majd ellazulok, jó?-nézett rám fél szemmel és feljebb tekerte a zenét. Valami DeepHouse zümmögött úgyhogy tudatosult bennem, hogy ez bizony a lazulás kezdete. Lassan az én agyamba is beférkőzött valami ami azt súgta, hogy nekem is izgulnom kell. Nagyon lusta vagyok én még az izgulásra is ilyen korán!-súgtam annak a valaminek ami az agyamba férkőzött és le is nyugodott. Körülbelül a következő két percig. Azért csak olyan kevés ideig mert akkor az én drága Rhea-m írt, hogy ha művész lélek pasi passzoljam át. Hoppá. Szóval anyu neki elárulta, hogy pasi lesz a vendég?! Tudtam, hogy Rhea meg mia madre jó barátnők, na de ez! Hát szép mondhatom. Idegesen anyura pillantottam (mintha észre is venné a nagy lazulásában) aztán vadul huzigáltam az ujj begyeimet a betűk fölött mígnem ez jött ki: "honnan veszed, hogy pasi?(:" Két perc szünet, majd: "Oh hát csak megérzés..." Rhea meg a megérzései... Tizedik elején "megérezte", hogy jönni fog az osztályomba egy nagyon aranyos fiú. Szerintem valahol az úton elveszett vagy rossz felé kanyarodott mert akik az osztályomban vannak azok nagyon jó barátaim, és mást nem bírnék velük elképzelni. Némán szálltam ki a kocsiból, semmi ugrálás, semmi kiabálás. A stúdió előtt vesztegeltünk keveset mert mia madre a hatalmas tatyójában nem találta a kulcsait így végül az én pótkulcsommal rontottunk be.

-A cuccainkat az irodába, a telefonomat ugyanoda tölteni, a színes felakasztani valók itt vannak, de neked csak annyi lesz a dolgod, hogy szépen elterítsd őket a földön, valamint a lufikat fújd fel.-hadarta el egy szuszra.- Oh és Shaw drágám. Kérlek szaladj majd el a közértbe egy ásványvízért.

Jó ég! Hátat fordítottam, a homlokomra csaptam csendesen, de fájdalmasan és rendeztem az információkat. Először is a cuccokat dobáltam le, azután anyu telefonját tettem fel tölteni, majd elrendeztem a díszeket és felfújtam két lufit de mivel a tüdőm nem díjazta eme mutatványt elszaladtam a közértbe. Összehúztam magamon a bőrdzsekit mivel a május elei reggelek nem a legmelegebbek és szaporán szedtem a lábam. Amikor bekanyarodtam nem figyeltem, hogy valaki jön kifelé és nekimentem.

-Bocs.-nézett rám egy szőke srác. Eléggé kialvatlannak tűnt.

-Semmi gond.-morogtam és továbbmentem.

Egy ásványvíz, egy Cola és meg is van a vásárlás. Az utóbbi az jatt mivel az útbér az jár. Legálisan, illegálisan de a sors azt nekem rendelte. Fizetés után nem lépkedtem olyan sebesen. Mia madre-nak is kell egy kis munka és egyedüllét meg "lazulás". Ahogy visszaértem szeretett édeasányám ott ült a fotelben, a telefonját pötyögtette és minden(!) kész volt. Elképesztő micsoda precizitás és tisztaság mindenhol. Jó róla tudni kell, hogy rend és tisztaság mániás de attól én így szeretem. Éppen léppkedek felé és át akarom nyújtani a flakont amikor...

-Öt perc és itt vannak!-pattan fel.

-Kronometrálod?-meredtem rá.

-Nem, de... Jaj Lizbeth! Mi van ha nem tetszik majd nekik?!-sipákolt. Mert ez sipákolás volt.

-Inkább a rajzot készítsd oda és ne aggodalmaskodj előre.-vágódtam le a fotelbe ahol ő ült és kényelmesen lejjebb csúsztam majd keresztbe tettem a lábaimat. Anyu sürgölődött forgolódott, közben meg bekapcsolta a rádiót ahol éppen a Natalie című szám ment Bruno Mars-tól. Kicsit enyhültek az arcizmai amint meghallotta a zenét, de ahogy egy szőke fiú tette be a lábát vigyor terült el az arcán és egyből körülugrálta. Hogy ne látszódjak akkora bunkónak én is felálltam, hogy szem ügyre vegyem a fiút...




Kedves.... Aki olvasod!(:

Első igazi rész az ez előttit egy prológusnak tudnám besorolni de rész ként szerettem volna publikálni. Szóval a helyzet az, hogy ezentúl a részek alatt lesznek ilyen kis részek ahogy mesélek nektek ha történt valami(például tegnap koncerten voltam:D) és ha kérdéseitek vannak azokat kommentben megírjátok és itt válaszolok rájuk. Remélem megkedveltek engem meg Shaw-ot is és a kis történetet.

L. xx

Ismered azt a kellemes érzést amikor mindened megvan, és ha kívánhatnál semmit nem kívánnál? Igen? Akkor ismerd be, hogy nagyon nagyon szerencsés vagy és adj hálát érte. Főleg ha családod van, és barátaid vannak. Akkor megfogtad az Isten lábát. Tökéletes helyzeted van, neked csak kezelni tudni kell uralni az életed. Nekem ez nem adatott meg.
-Shaw minden rendben?-szólt be anyám az irodába.
-Persze.-mosolyogtam rá.
-Nagyon csendben vagy és ez nem vall rád.-ült le mellém, majd elvette az egyik vázlatát amit gondosan tanulmányozott a fejleményekre várakozva.
-Csak latin házit írok, aztán meg francia prezentációt kell készítenem.-rágtam a tollam végét gondterhelten.
-Akkor nem zavarom a tanoncot.-paskolta meg a fejem, majd csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
Igazából nem voltam annyira elmerülve a latin nyelv szépségeiben, sőt a franciát egyenesen utáltam, de ez van ha valaki filológia szakra ment. Azon kattogott az agyam fogaskereke (aminek, csak úgy zárójelben megjegyzem, néhol hiányzott egy-egy foga...), hogy ha apa élne akkor is itt lennénk Szebenben? Ugyan így lennének a mindennapjaink? Nem utazgatnánk többet? Lenne testvérem? Ott élnénk Torbole-n és most az Olasz nyelv szépségeit tanulmányoznám? Ezekre a kérdésekre soha nem fogok választ kapni.
Ne törd tovább az agyad, mesélek egy kicsit a kérdések forrásáról és, hogy miért ülök éppen egy irodában.
Anyám egy eléggé nagy városban született, Szebenben. Gondolom nem akarod, hogy évek szerint írjam le mit mikor csinált, hol végezte az iskolákat meg ilyesmi. Művészeti iskolákat végzett, a nagyiék mindig mellette álltak ám amikor választania kellett egy Olasz és egy Román egyetem között durván összeveszett a nagyiékkal és azóta sokat nem beszéltek. Persze ezt mindkét perspektívából meghallgattam már vagy kis milliószor, de nem bánom. Szeretem őket. Szóval akkor összevesztek, de anyut nem lehetett elrendíteni ettől. Elhatározta, hogy tetováló művész akar lenni és annak úgy kellett lennie, ha törik ha szakad. Lehet innen örököltem én is eme vonásomat, ami nem akaratosság, csak egyfajta "küzdök az álmaimért" ösztön. Tizenkilenc évesen keveredett ki oda a nagy Torbole-ba ami csodás helyen van, egy tó mellett és szerencsére elég nagy nyüzsgés, hogy elterelje a figyelmét az otthoni veszekedésről. Hasznára vált az olasz tudománya mivel az egyetemet úgy végezte el, és ott ismerkedett meg szintén olasz apámmal. Frederico Rossellini.
Egy év udvarlás után házasságot is kötöttek, és egy évre rá jöttem én. Mindketten nagyon örültek nekem, sőt miattam még a nagyiék is eljöttek Olaszországba. Kibékültek és még apámat is megkedvelték. Aztán teltek a napok, én nőttem és annál több hülyeséget csináltam. Itt persze ne azt képzeld el, hogy kiszöktem vagy ilyesmi mivel egy-két évesen az ember nagyon fura esetekben tesz ilyet, hanem mivel kertes házunk volt kint egy hinta volt és azt megfejeltem, kiskanalat nyeltem (nem cirkuszi mutatványnak szolgált, de anyuék rendesen ráparáztak), zsönglőrködtem a lépcsőkön, a kutyát ponilóként használtam meg ilyesmi. Négy éves koromra eléggé kikupálódtam úgy értve, hogy kezdtem szociális lény lenni, meg barátokat szerezni. A hülyeségem persze nem maradt el.. Otthon minden rendben. Anyu egyetemen volt, részidőben munkát vállalt, apa meg általában velem volt otthon, nagyon ritkán elment dolgozni. Apropó apa és a munkája. Eléggé híres fényképész volt abban az időben(2001) és ott.


Anyu elvégezte az egyetemet, és akkor a nagyiék megint ellátogattak hozzánk. Emlékszem, hogy többet maradtak, másfél hetet, és minden este más-más részét néztük meg a városnak. Meg arra is, hogy általában magyarul beszéltem velük, de apának mindent le kellett fordítani olaszra meg néha angolul is beszéltek amit már akkor is imádtam hallgatni. Három év elrepült. Apa és anya egy munka helyen voltak ahol én is sokat tanyáztam. Anya tetoválta a klienseket apa meg készítette a portfóliót. Gyönyörű munkák mindkét részről. Én meg... Én. Elsős lettem, de változás nagyon nem következett be. Abban az évben kezdtem el érdeklődni a fényképészet iránt. Még három év és sikerült elsajátítani az alap tudományokat meg a további speciális apa féle fortélyokat. Nagyon szép képeket készítettünk ketten, anyu meg asszisztált és nézte ahogy szórakozunk.

Tökéletes család ugye? Én is ezt gondoltam, és a világ legnormálisabb dolgának tartottam, hogy ilyen jó családom van, sőt még néhány haver is akad. Akkor nyáron amikor ötödikbe mentem apu hirtelen megbetegedett. Nem lehetett tudni mi a baj, és sokat volt kórházban. Persze a nagyiék értesültek a hírről elég hamar és két nap alatt haza is jöttek, hogy velünk legyenek. Tíz éves voltam, akkor nyáron töltöttem be. A nagyiékat otthon azzal próbáltam feldobni, hogy a fényképeimet mutogattam nekik és voltak olyan darabok amiktől egészen padlót fogtak. Na persze ezzel el kellett dicsekedni apának is tehát következő nap azzal állítottam be, de aludt. Ott ültünk anyuval, és azt figyeltem ahogy apa mellkasa mozog fel-le, fel-le. Békésen szundikált, vagy aludt gondoltam én gyerek fejjel. Kómában volt, de ezt egy tíz éves gyereknek nem mondhatod meg. Pont annak aki mindent feladna azért, hogy az apját lássa épen és egészségesen. Ott ültünk anyuval és a kezét szorongatva kérdeztem, hogy mikor ébred fel apa. Akkor láttam először sírni az én erős édesanyámat. Egy mosolyt erőltetett magára és kibökte, hogy 'nem sokára kislányom' majd megsimogatta a fejem és megölelt. A boldog filmekben úgy lett volna, hogy az apa felébred és élnek tovább, de ez nem egy boldog film, hanem a való élet. Az én szeretett apám nem ébredt fel többé. Nem fényképeztünk többet és nem nevettünk azon, ha egy fénykép elmosódott, vagy anyu nem 'dirigált' a sorozat készítése alatt és soha többet nem lettünk az a boldog család akik voltunk. Charlotte (az édesanyám) harmincegy évesen özvegy lett, Frederico pedig harminchárom évesen távozott el a mennyei paradicsomba, hogy ott is készítsen pár lélegzetelállító felvételt. Sajnos azt soha nem láthatom meg. Soha.
Egy hét elteltével elhagytuk Torbole-t és Szebenbe költöztünk közel a nagyiékhoz. Nem emlékszem tisztán az akkori évekre. A fordulópont akkor jött el amikor tizenöt évesen megismertem Lénát. Na már most amit tudni kell róla, hogy a tökéletes ellentétem. Ő a 'jókislány' és nincsen olyan ügye mint nekem, amit a történet folyamán megtudsz kedves olvasó, ne legyél túlon-túl kíváncsi! Tudod, a kíváncsiság lyukat fúr az oldaladba. Aztán meg ha lyukas lesz az oldalad ki fogja olvasni az én történetem?! Szóval Léna az én lélek társam akivel valami szoros kapcsolat köt össze amit ember megmagyarázni nem fog megmagyarázni tudni soha. Hogy ismertem meg? Az anyukáink nagyon jó barátnők lettek miútán anyám egy eléggé részletes és színes tetoválást fejezett be Léna anyjának a hátán. Az egész hátán tehát sok időt vett igénybe. A két-három órás találkozások alatt egy ideig hezitáltam odamenni hozzá, de aztán mellé ültem és elkezdtünk beszélgetni. A gond csak annyi, hogy visszaköltöztek Debrecenbe, így elég keveset látjuk egymást. Léna mellett még itt van a művészlélek Rhea is, de róla is fogtok hallani a későbbiekben. Ők ketten vannak nekem anyun és a nagyik kívűl akikben teljes mértékben megbízhatok.
Jelenleg tizenhat éves vagyok, Szebenben élünk anyuval egy eléggé szép nagy kertes házunk valamint visszaállt tetováló művésznek amiről az ő bőre is árulkodik így lassan 15 év után. És még egy kérdés amit az elején lehet feltettél magadnak. Miért ülsz te egy irodában? Azért kedves olvasó, mert apa helyett én készítem anyunak a portfólió képeket amikor éppen nem vagyok elhalmozva a tanulnivalóval vagy nem hallgatok zenét és olvasom szét a kedvenc könyvemet tizedjére. Persze nem minden nap ugyanúgy telik el. Van itt mesélni való és úgy érzem lesz is. Csak maradj velem. Ha van kedved.
-Shaw gyere csak!-kiáltott anyám.-Újabb munka vár mindkettőnkre.
Letettem a füzeteimet, biztonságba helyeztem a fülhallgatóm és a telefonom majd kirohantam. Az édesanyám egy vázlatot mutatott fel, majd arra intett, hogy pakoljak össze mert hazamegyünk. Nem csodálom, éjjel tizenegykor, csütörtökön(!), ideje is lenne haza keveredni...