Ismered azt a kellemes érzést amikor mindened megvan, és ha kívánhatnál semmit nem kívánnál? Igen? Akkor ismerd be, hogy nagyon nagyon szerencsés vagy és adj hálát érte. Főleg ha családod van, és barátaid vannak. Akkor megfogtad az Isten lábát. Tökéletes helyzeted van, neked csak kezelni tudni kell uralni az életed. Nekem ez nem adatott meg.
-Shaw minden rendben?-szólt be anyám az irodába.
-Persze.-mosolyogtam rá.
-Nagyon csendben vagy és ez nem vall rád.-ült le mellém, majd elvette az egyik vázlatát amit gondosan tanulmányozott a fejleményekre várakozva.
-Csak latin házit írok, aztán meg francia prezentációt kell készítenem.-rágtam a tollam végét gondterhelten.
-Akkor nem zavarom a tanoncot.-paskolta meg a fejem, majd csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
Igazából nem voltam annyira elmerülve a latin nyelv szépségeiben, sőt a franciát egyenesen utáltam, de ez van ha valaki filológia szakra ment. Azon kattogott az agyam fogaskereke (aminek, csak úgy zárójelben megjegyzem, néhol hiányzott egy-egy foga...), hogy ha apa élne akkor is itt lennénk Szebenben? Ugyan így lennének a mindennapjaink? Nem utazgatnánk többet? Lenne testvérem? Ott élnénk Torbole-n és most az Olasz nyelv szépségeit tanulmányoznám? Ezekre a kérdésekre soha nem fogok választ kapni.
Ne törd tovább az agyad, mesélek egy kicsit a kérdések forrásáról és, hogy miért ülök éppen egy irodában.
Anyám egy eléggé nagy városban született, Szebenben. Gondolom nem akarod, hogy évek szerint írjam le mit mikor csinált, hol végezte az iskolákat meg ilyesmi. Művészeti iskolákat végzett, a nagyiék mindig mellette álltak ám amikor választania kellett egy Olasz és egy Román egyetem között durván összeveszett a nagyiékkal és azóta sokat nem beszéltek. Persze ezt mindkét perspektívából meghallgattam már vagy kis milliószor, de nem bánom. Szeretem őket. Szóval akkor összevesztek, de anyut nem lehetett elrendíteni ettől. Elhatározta, hogy tetováló művész akar lenni és annak úgy kellett lennie, ha törik ha szakad. Lehet innen örököltem én is eme vonásomat, ami nem akaratosság, csak egyfajta "küzdök az álmaimért" ösztön. Tizenkilenc évesen keveredett ki oda a nagy Torbole-ba ami csodás helyen van, egy tó mellett és szerencsére elég nagy nyüzsgés, hogy elterelje a figyelmét az otthoni veszekedésről. Hasznára vált az olasz tudománya mivel az egyetemet úgy végezte el, és ott ismerkedett meg szintén olasz apámmal. Frederico Rossellini.
Egy év udvarlás után házasságot is kötöttek, és egy évre rá jöttem én. Mindketten nagyon örültek nekem, sőt miattam még a nagyiék is eljöttek Olaszországba. Kibékültek és még apámat is megkedvelték. Aztán teltek a napok, én nőttem és annál több hülyeséget csináltam. Itt persze ne azt képzeld el, hogy kiszöktem vagy ilyesmi mivel egy-két évesen az ember nagyon fura esetekben tesz ilyet, hanem mivel kertes házunk volt kint egy hinta volt és azt megfejeltem, kiskanalat nyeltem (nem cirkuszi mutatványnak szolgált, de anyuék rendesen ráparáztak), zsönglőrködtem a lépcsőkön, a kutyát ponilóként használtam meg ilyesmi. Négy éves koromra eléggé kikupálódtam úgy értve, hogy kezdtem szociális lény lenni, meg barátokat szerezni. A hülyeségem persze nem maradt el.. Otthon minden rendben. Anyu egyetemen volt, részidőben munkát vállalt, apa meg általában velem volt otthon, nagyon ritkán elment dolgozni. Apropó apa és a munkája. Eléggé híres fényképész volt abban az időben(2001) és ott.


Anyu elvégezte az egyetemet, és akkor a nagyiék megint ellátogattak hozzánk. Emlékszem, hogy többet maradtak, másfél hetet, és minden este más-más részét néztük meg a városnak. Meg arra is, hogy általában magyarul beszéltem velük, de apának mindent le kellett fordítani olaszra meg néha angolul is beszéltek amit már akkor is imádtam hallgatni. Három év elrepült. Apa és anya egy munka helyen voltak ahol én is sokat tanyáztam. Anya tetoválta a klienseket apa meg készítette a portfóliót. Gyönyörű munkák mindkét részről. Én meg... Én. Elsős lettem, de változás nagyon nem következett be. Abban az évben kezdtem el érdeklődni a fényképészet iránt. Még három év és sikerült elsajátítani az alap tudományokat meg a további speciális apa féle fortélyokat. Nagyon szép képeket készítettünk ketten, anyu meg asszisztált és nézte ahogy szórakozunk.

Tökéletes család ugye? Én is ezt gondoltam, és a világ legnormálisabb dolgának tartottam, hogy ilyen jó családom van, sőt még néhány haver is akad. Akkor nyáron amikor ötödikbe mentem apu hirtelen megbetegedett. Nem lehetett tudni mi a baj, és sokat volt kórházban. Persze a nagyiék értesültek a hírről elég hamar és két nap alatt haza is jöttek, hogy velünk legyenek. Tíz éves voltam, akkor nyáron töltöttem be. A nagyiékat otthon azzal próbáltam feldobni, hogy a fényképeimet mutogattam nekik és voltak olyan darabok amiktől egészen padlót fogtak. Na persze ezzel el kellett dicsekedni apának is tehát következő nap azzal állítottam be, de aludt. Ott ültünk anyuval, és azt figyeltem ahogy apa mellkasa mozog fel-le, fel-le. Békésen szundikált, vagy aludt gondoltam én gyerek fejjel. Kómában volt, de ezt egy tíz éves gyereknek nem mondhatod meg. Pont annak aki mindent feladna azért, hogy az apját lássa épen és egészségesen. Ott ültünk anyuval és a kezét szorongatva kérdeztem, hogy mikor ébred fel apa. Akkor láttam először sírni az én erős édesanyámat. Egy mosolyt erőltetett magára és kibökte, hogy 'nem sokára kislányom' majd megsimogatta a fejem és megölelt. A boldog filmekben úgy lett volna, hogy az apa felébred és élnek tovább, de ez nem egy boldog film, hanem a való élet. Az én szeretett apám nem ébredt fel többé. Nem fényképeztünk többet és nem nevettünk azon, ha egy fénykép elmosódott, vagy anyu nem 'dirigált' a sorozat készítése alatt és soha többet nem lettünk az a boldog család akik voltunk. Charlotte (az édesanyám) harmincegy évesen özvegy lett, Frederico pedig harminchárom évesen távozott el a mennyei paradicsomba, hogy ott is készítsen pár lélegzetelállító felvételt. Sajnos azt soha nem láthatom meg. Soha.
Egy hét elteltével elhagytuk Torbole-t és Szebenbe költöztünk közel a nagyiékhoz. Nem emlékszem tisztán az akkori évekre. A fordulópont akkor jött el amikor tizenöt évesen megismertem Lénát. Na már most amit tudni kell róla, hogy a tökéletes ellentétem. Ő a 'jókislány' és nincsen olyan ügye mint nekem, amit a történet folyamán megtudsz kedves olvasó, ne legyél túlon-túl kíváncsi! Tudod, a kíváncsiság lyukat fúr az oldaladba. Aztán meg ha lyukas lesz az oldalad ki fogja olvasni az én történetem?! Szóval Léna az én lélek társam akivel valami szoros kapcsolat köt össze amit ember megmagyarázni nem fog megmagyarázni tudni soha. Hogy ismertem meg? Az anyukáink nagyon jó barátnők lettek miútán anyám egy eléggé részletes és színes tetoválást fejezett be Léna anyjának a hátán. Az egész hátán tehát sok időt vett igénybe. A két-három órás találkozások alatt egy ideig hezitáltam odamenni hozzá, de aztán mellé ültem és elkezdtünk beszélgetni. A gond csak annyi, hogy visszaköltöztek Debrecenbe, így elég keveset látjuk egymást. Léna mellett még itt van a művészlélek Rhea is, de róla is fogtok hallani a későbbiekben. Ők ketten vannak nekem anyun és a nagyik kívűl akikben teljes mértékben megbízhatok.
Jelenleg tizenhat éves vagyok, Szebenben élünk anyuval egy eléggé szép nagy kertes házunk valamint visszaállt tetováló művésznek amiről az ő bőre is árulkodik így lassan 15 év után. És még egy kérdés amit az elején lehet feltettél magadnak. Miért ülsz te egy irodában? Azért kedves olvasó, mert apa helyett én készítem anyunak a portfólió képeket amikor éppen nem vagyok elhalmozva a tanulnivalóval vagy nem hallgatok zenét és olvasom szét a kedvenc könyvemet tizedjére. Persze nem minden nap ugyanúgy telik el. Van itt mesélni való és úgy érzem lesz is. Csak maradj velem. Ha van kedved.
-Shaw gyere csak!-kiáltott anyám.-Újabb munka vár mindkettőnkre.
Letettem a füzeteimet, biztonságba helyeztem a fülhallgatóm és a telefonom majd kirohantam. Az édesanyám egy vázlatot mutatott fel, majd arra intett, hogy pakoljak össze mert hazamegyünk. Nem csodálom, éjjel tizenegykor, csütörtökön(!), ideje is lenne haza keveredni...